Azt hiszem, szeretlek…

Maráczi Rea: Azt hiszem, szeretlek...

Próbáltalak elfelejteni,

emlékeim mély kútjába dobni,

útjára engedni, mint léggömböt a gyermek,

de nem ment...

Kinyitottam kalitkád ajtaját,

hadd szállj el szabadon.

De a lelked estére mindig visszatért,

és várt rám ugyanott...

Kergettem ezernyi szikrát és csillagot,

hátha majd egyszer beleszédülök,

elfelejtem ki vagy, és nem fogok emlékezni Rád,

de végül mindig a Te arcod tekintett vissza rám...

Ki kellene tépnem a szívemből azt a darabot,

amit Te foglalsz el benne,

és elküldeni Neked bizonyítékul,

hogy végre higgy nekem...

Talán, az életem is sokkal könnyebb lenne,

csonka és üres szívvel reménykednék benne,

hogy a szívem darabkája a szívedhez illesztve,

legalább a Tiéddel újra egész lehetne...

Sopron, 2012.